2022.04.12.
ECCE HOMO
Az elmúlt hónapban az MTA SZAB Neveléstudományi - Pszichológiai Szakbizottság Szociális képességek munkabizottsága Nőnap 2022. Valós társadalmi probléma a nők helyzetének permanes átértékelése című konferencia szervezésében vállalt szerep mellett A balkáni nők jogi helyzete a 19. századtól a napjainkig (különös tekintettel az 1844. évi szerb Ptk-ra) című előadást tartottam, és több külföldi kolléga számára segítettem a részvételt az online konferencián.
Április 7-én a Zágrábban megrendezett 3. Intermediaevalis - ugodni razgovori o srednjovjekovlju rendezvényen online előadást tartottam Srednjevjekovna Slavonija i hrvatsko-ugarski prijepori (A középkori Szlavónia és a horvát-magyar közjogi viták).
Tudományos munkámat illetően tavaly különös figyelmet szenteltem a már egy évszázad óta tartó szerb-montenegrói alkotmányjogi és politikai viták kutatásaira, mivel úgy tartottam, hogy a legkisebb balkáni ország lehet a lőporos hordónak nevezett Balkán újabb konfliktus forrása. A napokban megjelent Montenegróiak vagy szerbek? A montenegrói nemzet kérdése: az 1918. évi podgoricai skupština alkotmányjogi következményei (Jogelméleti Szemle 2022/1. sz. pp. 55-79). tanulmányom azt ecsetelgeti, hogy egy nemzet létének megkérdőjelezése vagy megtagadása milyen következményekkel járhat. E témakörben Zágrábban is megjelenés előtt van egy másik tanulmányom.
Amikor a népek önrendelkezési és elszakadási jogára való hivatkozással 1990 decemberében Szlovéniában, majd 1991 május 19-én Horvátországban függetlenségi népszavazást tartottak, amelyen a lakosság közel 90%-a az önállóságra voksolt, akkor Európa felismerte a nagy veszélyt, ami ebből keletkezhet. A nemzetközi jog által ismert önrendelkezési jogot ugyanis a jugoszláv szövetségi- és a tagállamok alkotmányai is garantálták. Csakhogy ezen jog mellett az alkotmány előírta, hogy az állam területi épsége sérthetetlen. Ez pedig azt üzeni, hogy az elszakadási óhaj megvalósítása fegyveres konfliktust helyezett kilátásba.
Szovjetunió megalkotója, Vlagyimir Iljics Uljanov Lenin ragaszkodott ahhoz, hogy a szovjet alkotmányba beépítsék a népek önrendelkezési és elszakadási jogát. A Woodrow Wilson által proklamált önrendelkezési jog Lenin olvasatában még szélesebben értelmezhető, vagyis feljogosítja a SSSR tagköztársaságait az elszakadásra. Így elvileg a szovjet tagállamok bármikor önállósodhattak volna, ami természetesen a kommunizmusban teljesen elképzelhetetlen volt, hiszen a „nacionalizmus” legkisebb szikráját is szigorúan büntették.
Az 1945 utáni európai szocialista országok átvették a szovjet alkotmányos- és jogrendet, mint „tökéletes” modellt. Ennek apropóján tömörült előbb 15 népköztársaság a Szovjetunióba, majd hat Jugoszláviába és kettő Csehszlovákiába. A berlini fal összeomlása egyik napról a másikra, mintha egy delete gombot megnyomtak volna, eltörölte a szocialista (szovjetnek is nevezett) jogot az országok jogrendjeiből. Az államok az addigi jogrendjük helyébe nyugati mintájú alkotmányt fogadtak el, és a jogrendszerüket is úgy építették fel.
1991-ben a horvátországi Baranyában fiatal jogászként tagja voltam az első demokratikus választásokat és a függetlenségi népszavazást lebonyolító választási bizottságnak. Akkor még a délszláv államban minden nemzetiségi kvóták szerint zajlott, így a két horvát (az egyik a bizottság elnöke) és két szerb mellett, én voltam a bizottság magyar tagja. Az eredmények kihirdetésekor, majd a függetlenség proklamálásakor erződött egyrészt a nagy nemzeti lendület, vagy nem szépítve kimondva a nacionalizmus az egyik oldalon, ami természetesen a másik oldalon már megvolt. A két nacionalizmus megléte bármikor lángra robbanó veszélyt jelentett és a levegőben érződött. Az idősebbek mondták, hogy háború lesz, a fiatalabbak ezt legyintéssel elutasították. Hiszen mindenki ismeri a másikat, jó barátok vagyunk, rokoni szálak kötnek össze bennünket… Az időseknek igazuk volt.
1991 június 27-én (Szent László ünnepe) Szlovéniában, majd szinte azonnal Horvátországban is kitört a háború. Belgrád szerint „meg kell védeni a szerbeket a második világháborús mészárlások megismételésétől”. Aztán következett Bosznia-Hercegovina. A fenti ürüggyel az erősebbek elfoglalták Horvátország egy harmadát és Bosznia-Hercegovina 70 százalékát. Elüldözték a nem szerb etnikumu lakosságot (horvátokat, magyarokat, bosnyákokat). Háborús bűnöket követtek el, nemi erőszakot stb. Sokan – köztük mindeddig magam is – azt tartották, hogy a „világ” azért nem avatkozik be a délszláv háborúba, hogy figyelmeztesse Oroszországot és Ukrajnát, hogy esetleg ők ne keveredjenek bajba. Es ezt tanítom az Etnikai, vallási és politikai konfliktusok a Balkánon” című fakultatív kurzusom keretében már közel két évtizede. Mert, ha ilyen kis nemzetek, mint szerbek, horvátok és bosnyákok háborúja több mint kétszázezer halottal, kétmillió elvándorolttal történt, mi lenne, ha az oroszok és az ukránok „összebalhéznának”. A „körítés” egyébként nagyon hasonló. A szerbek néha még ma is megkérdőjelezik a horvát nemzet létezését, a nyelvét, és szemrehányják nekik a nácikkal való együttműködést. Mint az oroszok az ukránoknak.
Az ENSZ elismerte, hogy Jugoszlávia hat tagállamra eset szét, azok határait is elismerték, vagyis proklamálták az Uti possidetis elvet, mely szerint a határok nem változtathatók meg. SSSR tizenöt, Csehszlovákia pedig két új állammal ajándékozta meg a világot. Így lett a három volt szocialista szövetségi államból 23 utódállam, amelyhez 2008-ban még Koszovó is csatlakozott.
Aztán 1995-ben a horvátok visszafoglalták a megszállt területeket, a bosnyákokat is segítve Bosznia-Hercegovinában is „területrendezésre” került sor. Horvátországból legalább kétszázezer ember hagyta el otthonát, addigi életét, emlékeit elmenekülve többnyire Szerbiába. Megismétlődtek ugyanazok a jelenetek, mint 1991-ben csak most más etnikum menekült. Egyszerű, többnyire szegény emberek traktoraikon mentek az ismeretlenbe életüket mentve és a vagyonukból annyit, amennyi a járműbe belefért. Szívszorongató történetek. Végül az 1995 évi Daytoni békeegyezmény (a boszniai szerbek egy entitást kaptak) majd az Erdődi szerződés rendet hozott Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában. A feldarabolások még nem fejeződtek be, mert 1998-ban a koszovói válságot 1999 évi NATO bombázások követték.
Az elmúlt két évtizedben nincsenek fegyveres konfliktusok, de Bosznia-Hercegovina, Montenegró, vagy akár Észak Macedónia területe továbbra is „lőporos hordóvá” válhat.
Amit tehát elkönyveltünk, hogy ma már nem fordulhat elő, éppen az megtörtént: február 24-én elkezdődött a háború Ukrajnában. Lehet, hogy rövidre tervezték, de minden jel arra utal, hogy hosszúra húzódik el. Amit eddig láttunk már az is elegendő, hogy a délszláv példából okulva felismerjük a hasonló menetrendet. Mindez magával az elkeseredettséget, a gyűlöletet, a tehetetlenség érzését és a sok szenvedést hozza. Átrendezi a nemzeti viszonyokat is, „mert, aki az ő barátja az nekem ellenségem”.
Magyarország a délszláv konfliktusban nagy bölcsességről tett tanubizonyságot. Egyrészt védte a szlovéniai és a horvátországi magyarokat másrészt, pedig tiltakozott a vajdasági magyarok túlzott mozgósításai miatt. Diplomáciai térre vitte a konfliktust és nem engedte magát abba „belerángatni” a több légterületi és határsértés ellenére sem, sőt még a barcsi bombázást is okos politizálással a nemzetközi közösség elé vitte. A sok menekültet befogadta az országba, Mohácson még a horvát tanrendű iskolákat is működtetett. A mostani háborúban is az emberségből, a bajban jutottak segítségéről példát statuál nemzetünk az ukrajnai menekültekkel tanúsított bánásmóddal. A modern technológiának köszönhetően szinte élőben láthatjuk a harcokat, a rombolásokat, az emberek szenvedését, elkeseredettségét, ahogy egyik napról a másikra földönfutóvá válnak. Ugyanakkor a mindennapjainkban körülvesznek bennünket a robbantások, balesetek, merényletek, szenvedések, nyomorúság, gonoszság, fájdalom. Mégis a legborzasztóbb a háború…
Mindez Húsvét előtti napokban történik. Átéljük azt az igazságtalanságot, a szenvedést, megalázást, amelyet a tövissel megkoronázott Jézus élt át Nagypénteken, amikor Poncius Pilátus őt a megfeszítését követelő tömegnek mutatott be Ecce homo! (Ime az ember!) szavakkal. És még megkérdezte Tőle: Quid sit veritas? (Mi az igazság?). Szent János Evangéliuma 15:13-ban leírja: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátáért.” Jézus kereszthalált vállalt az emberek bűne miatt. Krisztus feltámadásának fényében a hívő ember megváltozik lelkületében és legalább ezekben a napokban képes megkülönböztetni az értékes dolgokat az értéktelenektől, a hamisítványt az igazitól, a nélkülözhetetlent a fölöslegestől. Magába néz, belátja saját siralmas helyzetét, az irigységet, felszínes emberi kapcsolatait, bűnös cselekedeteit és megtér. A jó cselekedetek feltöltik lelkületét, mert a lélek éppúgy szorul táplálékra, mint a test. És vágyik arra, hogy az emberi hatalomtól szellemileg és lelkileg függetlenül és szabadon éljen.
Jézus élete, halála és feltámadása ma is döntően befolyásolja az egész emberiséget. A megbocsátás, irgalom, szeretet, együttérzés, nagylelkűség, szolidaritás mind olyan erkölcsi erények és társadalmi magatartások, amelyek rávilágítanak, hogy a jóság határtalan. Áthatják az embert és a világot, feltöltik jó érzéssel. Mindenkinek kívánom, hogy átélje ezt a lelkületet.
Áldott Húsvétot.
